Borcsa János: Éljen a csirihau!

Mond­hat­ni nem te­lik el nap, hogy ne értesülnénk természe­ti ka­tasztrófáról, föld­in­dulásról, fal­va­kat, váro­so­kat elsöprő sárla­vináról, láva­kitörésről, szökőárról, kel­le­mes hangzású női ne­vek­re hall­gató (!?), pusztító erejű sze­lekről, elképesztő vi­ha­rokról, az időjárás szélsőséges meg­nyilvánulásairól észa­kon és délen, ke­le­ten és nyu­ga­ton, s ta­pasz­tal­juk, mind­ezek­kel szem­ben te­he­tet­len az em­ber, sőt az egész ci­vi­lizáció rend­re csődöt mond.
Repülők nem száll­hat­nak fel, cso­da­hajók te­he­tet­lenül hány­kolódnak kikötőkben, vo­nat „szédül le” vasúti pályáról, em­be­rek so­kasága veszíti el hir­te­len ele­mi élet­feltéte­le­it iro­daházak­ban, össz­kom­for­tos pa­lotákban áram– és vízszolgáltatás hiányában. S még meg sem említet­tem az em­ber által működte­tett és gya­kor­ta el­le­ne for­duló műsza­ki-tu­dományos meg­valósítások je­len­tet­te veszélye­ket, például az uk­raj­na­i­hoz mérhető atom­ka­tasztrófákat… Ilyen összefüggésben je­gyez­te meg mint­egy het­ven évvel ezelőtt írt esszéjében Ham­vas Béla (1897–1968), hogy „az egész ci­vi­lizáció normálidőben jó. Nem számol azon­ban a mutációkkal és a ka­tasztrófákkal.”
Ha történeti pers­pektívánk különösen nagy távla­to­kat fog be, nem „időmil­liméte­rek­ben”, azaz nem­zedékek­ben vagy száza­dok­ban, ha­nem leg­alább százezer évek­ben mér, ak­kor fi­gyel­met érde­mel Ham­vas meglátása, mi­sze­rint „min­den jel arra vall, hogy a legköze­leb­bi kor­szak­ban a Föld ural­kodó lénye nem az em­ber lesz.” Szerzőnk le is írja az eljövendő ural­kodó lényt, mint­egy vízióban je­leníti meg, s eb­ben a te­kin­tet­ben olyan művészelődökkel ro­konítható, mint Hi­e­rony­mus Bosch, az idős Pi­e­ter Bru­e­gel vagy az ugyan­csak nagy sza­ti­ri­kus Jo­nat­han Swift és a po­li­ti­kai szatíra (Állat­farm), va­la­mint a ne­gatív utópia (1984) ne­ves szerzője, Ge­or­ge Or­well.
Ham­vas szintén a nagy sza­ti­ri­ku­sok­hoz iga­zod­va te­rem­ti és je­leníti meg fan­tasz­ti­kus lénye­it, ame­lyek félig madárhoz, éspe­dig a ke­selyűhöz, félig ro­var­hoz ha­sonlíta­nak. Az új faj neve: csi­ri­hau. De bármily távla­tos pers­pektívába is he­lye­zi Ham­vas ezt az eljövendő földi „társa­dal­mat”, nem le­het nem gon­dol­ni közvet­len je­lenünkre, mai ma­gunk­ra s em­be­ri fa­junk­ra.
„Több száz, néha ezer lény él egy cso­port­ban, de min­den rend és ve­zető nélkül. Ma­guk között sem oko­sab­bat, sem ha­tal­ma­sab­bat nem tűrnek meg. Szünte­lenül ve­szek­sze­nek, tökéle­te­sen érte­lem nélkül, egymást lökdösik, tépde­sik és ta­szigálják, ok nélkül egymást mar­dossák, vagy lesből egymás fejére ütnek, egymás ol­dalából vagy combjából húsda­ra­bo­kat tépdes­nek ki és le­nye­lik. Ezek sze­rint mind­egyik csak­nem állandóan tele van vérző se­bek­kel. Mi­vel a se­bek, természe­te­sen, fájnak, a lények in­gerültek, és foly­ton egymást fi­gye­lik, mi­helyt az egyik csak gyanús moz­du­la­tot tesz, támadásnak vélik, oda­kap­nak és fel­visíta­nak. A másik erre dühében szárnyával csap­kod­ni kezd és visszavág, esze­ve­szet­ten for­golódik, hor­gas csőrével jobb­ra-bal­ra csap­dos, te­kin­tet nélkül arra, hogy mit és kit talál. Most a többi is oda­fi­gyel, oda­se­reg­lik, vij­jog­ni kezd, csődület támad, azon­nal két párt ala­kul. Az egyik a mási­kat szi­dal­maz­za és pisz­kol­ja. Meg­ro­hanásra azon­ban nem kerül sor, mert egy perc múlva a pártok már egymás között is össze­vesz­nek, és így civódnak tovább.
A sok száz madár–ro­var ber­regő zúgással repül, de ren­de­sen nem na­gyon messzi­re. (…) Ahol meg­te­lep­sze­nek, ott pil­la­na­tok alatt min­dent fölfal­nak, álla­tot, hangyát, tetűt, ege­ret, gi­lisztát, békát, le­ve­let, füvet, a fa le­velét, kérgét, rügyét. Ahon­nan eltávoz­nak, ott si­va­tag támad, pusz­ta föld és a kövek. (…)
A csi­ri­hau szem­mel láthatólag azt hi­szi, hogy amit csinál, az az egyedül józan és ész­szerű élet. Amit le­het, fel­fal­ni, amit nem le­het, a többi elől el­dug­ni, s ami ere­je ezen felül ma­rad, párza­ni és hor­kol­ni. A létezés egyet­len le­hetősége azon­nal min­dent be­kap­ni, és a nőstényt le­ro­han­ni, aztán vij­jog­ni és ve­re­ked­ni. Ve­zetésről szó sem le­het. Egyik se hisz a másik­nak egy szót sem. Így valósul meg a tel­jes egyenlőség. Csak az él meg, aki éppen olyan ke­gyet­len, ko­misz, zsivány, al­jas, vérszom­jas, alat­to­mos, kéjsóvár, su­nyi, mohó, erősza­kos, mint a többi. (…)
Hal­le­lu­ja, csi­ri­hau!”
Ha meg is ret­ten az em­ber egy ilyen víziótól, nem vitás, va­la­mi­lyen tanító és szóra­koz­tató célza­ta is le­het, mint ahogy a középko­ri bes­tiári­u­mok­nak, e „természe­ti­et­len természet­raj­zok­nak” is volt. S amitől el nem te­kint­hetünk: valójában mai ma­gun­kat s az em­be­ri társa­dal­mat láttat­ja álta­la a szerző.


Forrás: Székely Hírmondó

2018. november 9.

Szóljon hozzá!